Egyéb, Könyvélmény

“Önfeledten lubickolt a lelkem ebben a világban…”

Szívet melengető értékelés zúdult a nyakamba a napokban Klaudia jóvoltából, aki a HazaÍrók – magyar írókat támogató – Facebook csoportot képviseli. Úgy érzem, még a “nagyon szépen köszönöm” is túl kevés, hogy kifejezzem a hálámat, leírni meg pláne alig tudom, milyen érzelmeket váltottak ki belőlem ezek a sorok. Amit viszont biztosan kijelenthetek: újfent megerősített, hogy jó úton járok. Szóval…nos…köszönöm! : ) ❤ (Figyelem! Enyhe spoilerveszély! ; ))

“PICIT kitolva a #MogulKiadó hónapját, ma hozom meg nektek Krencz Nóra – Megszámlálhatatlan c. trilógiájáról írt véleményemet.

A borítókról:

Gyönyörű motívummal keretezett képek, igényesek és szépek, épp ahogy a tartalmuk érdemli.

Mivel annyi könyvet halmoztam fel egyszerre, Nóri könyveivel úgy esett, hogy ha eszembe jutottak, gondolatban “a virágkoszorúsok”-nak hívtam őket, az első kötetének borítója miatt, hisz borítómodellünk arcát nem láthatjuk, de a rajta levő virágkoszorút igen!

Nézzük az első kötet, “A HORDOZÓ” tartalmát:

Bevallom, számomra rögtön az elején volt pár vakfolt a storyban… pl mit keresett abban a faluban (ami lángokban állt) Shina, tök egyedül, holott főhőseink kb. soha nem mentek társaik nélkül sehová… Tény, egész izgalmasan indított ezzel a jelenettel/fejezettel az írónő, de a mögöttes értelmét nem sikerült megtalálnom.

Aztán olvasóként elég butusnak és naivnak ítéltem pár karaktert, mert hát maga a jellemük, bár nem ezt vallotta, de pár cselekedetük és hozzáállásuk néhány dologhoz mégis. Pl Fabyen nem egy ilyen dologra rávilágított ésszerűen, de hallani sem akartak róla (azaz Corinna), -pedig ez az életükbe is kerülhetett volna- úgy, hogy nekik már évek óta megfordulhatott volna a fejükben – és az a fura, hogy pl. Ger és Shina is tűnt olyan okosnak, hogy így legyen, de nem…

Viszont a kisebb oktondiságuk ellenére is azt tudom mondani, hogy a könyv végére mindegyik karaktert meg tudtam szeretni. Az egy-néhány szerelmetes évődés, ármánykodás, árulás, titkolózás és egymás szivatása után, ahogy fény derült pár dologra, és elkezdtek rendeződni a szálak, meg szép lassan a helyére került minden és mindenki – szóval ahogy elkezdhettem igazán megérteni, egyúttal meg is kedveltem őket.

Fabyen az átlagos pasi karakterektől eltérően inkább egy érzelmes (khm… rinyagép. Bár inkább csak eleinte), őszinte, kíváncsi és kitartó fazon, aki, ahogy összetalálkozott Shinával, elhatározta, hogy mindenáron kideríti a “titkát”, és persze legbenső vágya volt a szívét is meghódítani…

Shina talán, aki a legszimpatikusabb volt. Egyenes, realista, komoly, bátor, határozott, és amellett, hogy egy igazi, erős harcos, vezéregyéniség is. Nem véletlen, hogy a döntések nagy részét ő hozta meg.

Corinna az ő világukban nekem túl naiv volt. Oké, hogy neki a kedvessége a legmeghatározóbb jellemvonása, de abban a világban, amiben ők éltek… kakukktojás volt. Mivel nem mondanám, hogy ő kímélve lett volna egy toronyba zárva a rossz és durva dolgoktól, azaz ő is közel annyi viszontagságon ment át, mint a többiek… mégis megmaradt egyfajta kislányos, gyermeteg, galamb lelkű naiv valakiként, aki ráadásul a legidősebb nővér volt – így eléggé abszurd az ő karaktere, ha a tulajdonságait nézzük. Persze ennek megvan az oka, ami a képességével van összefüggésben.

És Flanna, aki szerintem a legnagyobb karakterfejlődésen ment át. (De kb. mind fejlődtek amúgy…) Úgy vélem, neki volt a leges-legnehezebb “dolga” e könyvben, mind lélektanilag, mind a cselekedeteit és a döntéseit illetőleg. Egy lobbanékony, kiszámíthatatlan, és ha úgy vesszük – megbízhatatlan karakter volt nagyon sokáig, de aztán kibújt a szög a zsákból, és ennek miértjeire is fény derült.

A mellékszereplők is hozták a formájukat, és szeretném megdicsérni miattuk is az írónőt, mert nagyon jól tartotta a karakterek folyamatos “különbözőségét”, nem voltak összemosódások, nagyon még hasonlóságok sem. Pedig az általam említett 4-en kívül még…. 5(?) karakter kapott igazán szerepet. És ez már nem kevés.

Szerintem a legbüszkébb a “főgonoszára”, Ragonára lehet. Fantasztikusan gonoszra, és összetett karakterre sikerült, akinek igazi jellemét e könyvben szerintem még csak felszínesen sikerült megismernünk, lemerem fogadni, hogy vannak mélységei.

Itt megemlíteném az ő anyját is. Na, ha karakterek közül kéne nagymamát választanom magamnak, Atme-t szeretném! Az ő megjelenése sokat dobott a storyn, nekem nagyon tetszett (ahogy a képbe került, az meg pláne)!

A történet világáról:

Amolyan “középkori” jellegű fantasy, tudjátok, amiben a legnépszerűbb fegyver még a kard, és még lovaskocsival és lóháton utazik az ember, és ugye se áram, se vezetékes víz, és még elélnek a természet lágy ölén, vadászva és gyűjtögetve, ha kell. Na, meg nem mellesleg vannak mágusok-boszorkák is (bár ebben a történetben nem gyakorolják teljesen nyíltan a mágiát, így az egyszerű emberek nem is biztosak a létezésükben).

Amik viszont teljesen új színt visznek e műfajba, azok Nóri “újraéledő”-i. És nem, semmi vámpírszerű dologra nem kell gondolni. Átlagos embereknek tűnnek, csak a nők különleges képességekkel (van, aki pl. belelát mások múltjába, és van olyan is, aki a tűz elemet uralja stb…) emellett egyfajta halhatatlanság képességével születnek, míg a férfinek születettek tényleg átlagos emberek, viszont csak ők tudják az “újraéledősséget” tovább örökíteni – míg a nők nem. (Nem meddők ők sem, csak az ő gyermekeik átlagos emberként születnek…) És ezzel írónőnk egy teljesen új fajt alkotott meg, ami naaaagyon érdekes és különleges, én tényleg csak az “alapjait” osztottam meg veletek.

Szóval… önfeledten lubickolt a lelkem ebben a világban, iszonyat jól esett “itt lenni”, hisz nekem ez a zsáner a kedvencem (középkori fantasy), és Nóri eszméletlen jót alkotott, szóval “kiélhettem” magamat, s mindemellett igen jó újdonságokkal bővült a fantasy műfajom fantasztikus teremtményfelhozatala.

A trilógia első könyvéről szóló soraimat -mielőtt a másodikra térnék- pár jelenetet/részt kiemelve zárnám:

– mikor Flanna “tűzmadárral” üzent,

– mikor először jelent meg a sárkány,

– az újjáéledt Shina feléledése, és az ezutáni fejlődése emberileg, képességileg és “Fabyenileg” a szigeten

– mikor képbe került Atme

– és a “végső” harc

2. KÖTET: “A HÓFEHÉR MÁSVILÁG

Az előző részben míg leginkább Fabyen, Corinna, és Flanna nézőpontjaiból követhettük az eseményeket, itt szinte teljes egészében Autumn-éból (ő Shina lánya). E kötettel még több karakterrel ismerkedhetünk meg, de ő lett a történet főszereplője.

Az előző kötet storyja folytatódik, méghozzá 18 évvel később.

Autumn sorsa már a születése előtt megpecsételődött, mivel Atme rá kellett, hogy hagyja az ő feladatát, ahhoz, hogy megmenthesse Fabyen életét.

Ebben talán a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy Shináék nem készítették fel erre a feladatra. 18 éves koráig élte a hercegnők életét, mit sem tudva a képességéről, és a “megörökölt” küldetéséről.

A bajok természetesen ismét Ragonára vezethetők vissza. Ugyanis bár rabságba került az 1. rész végére, de azóta is azon mesterkedett, hogy kiszabadulhasson.

Ehhez kapóra jött, hogy unokája, Cora, igencsak rá ütött. Volt benne -, a vérében Ragona gonoszságából, ami szerelmi féltékenységével csúcsosodott ki, mikor kiderült, hogy az általa vágyott herceg (Robert, vagy ahogy ő hívja: Odds), unokatestvérét, Autumn-ot választja (helyette), és kéri meg a kezét.

Mivel én is voltam hasonló helyzetben, mint Autumn (bár én barátnővel, nem unokatestvérrel), teljesen átéreztem a kínlódását. Számomra is többet jelentett az addigi barátnőm barátsága és a hozzá való hűségem, mint bármely pasi, hiába volt esélyes egy illető, a barátnőm miatt elnyomtam magamban a lehetőségét, hogy bármilyen érzelem kialakulhasson bennem iránta. A hozzá való hűségem és szeretetem miatt. Ennek ellenére ugyanúgy megkaptam, hogy álnok kígyó vagyok, és én csábítottam el tőle a pasit, stb,stb… Az a sok közös, szép emlék számára többé semmit nem jelentett, elvakította a féltékenység és az irigység – hiába nem volt igaza, és mindig is távolságtartó voltam (miatta, hisz tudtam, hogy ő odavan érte…) az illető pasastól. Épp, ahogy Autumn járt Corával és Roberttel…

Autumnot, sajnos vagy szerencsére, kötötték a politikai és családi “érdekei”, hisz hercegnőként egy herceget elutasítani (pláne, hogy abban a szerencsés helyzetben volt, hogy jó ember is az illető…) csak az unokatestvére iránt érzett szeretete/tisztelete végett nem lett volna valami okos döntés. Így félretéve ezen ellenszenvét és lelkiismeretfurdalását, hagyta, hogy a herceg meghódítsa a szívét (is), ha már a nyilvános leánykéréssel meglepte.

És ez adja Cora alá a lovat, hogy Ragona eszközévé válva bosszút állhasson.

Ez a rész történetének gerince, de közel sem osztottam meg mindent veletek. Lényeges dolgok történnek a háttérben, mind az emberek világában a két királyság (Robert herceg apjáé és Corinna királynőé) udvarában, mind pedig az újraéledők világában, Lélekországban.

Az előző részhez képest nekem ez jobban tetszett. A kezdeti kuszaság után itt most egy átgondoltabb, tisztább és érthetőbb történet részese lehetettem, de éppúgy kaptam újabb és váratlan csavarokat, plusz egyedi, különleges és szerethető karaktereket. Mindamellett, hogy a Robert herceg és Autumn szerelmének kibontakozását leíró sorok (csodaszépek!) gyógyír voltak a múltbéli “szenvedéseimre”.

Aztán a trilógia befejező(?) része: “A KÖTELÉK

Én…én… én most… vagyok bajban!

Mert… baszkiri! Áradozni egy könyvről nem éppen hiteles, sőt, már-már gyanús…

De öcséééém! Ámulok és bámulok! Nórink az előző köteteinél sem hagyta, hogy unatkozzak, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet a rengeteg eseménnyel, érzelemmel, és a hihetetlen csavarokkal. De ez a kötet…!? Itt még az eddigieknél is jobban brillírozott! Áááh… spoilermentesen beszélni erről!? Még az előzőekről sem igen sikerült!

Először is, megint új karakterek kerülnek képbe… köztük Yuwæ-Lynn, a Mendin-erdő zsákmányoló életmódot élő lakóinak egyszerű (halandó ember), tolvajnak nevelt lánya. Az előző rész lélekországi eseményeinek köszönhetően úgy alakult, hogy egy lélek “megszállta”, így ketten “osztoztak” a testén. Ezzel sokáig ő sem volt tisztában, de ennek egyik következményeként belekeveredett a storynkba, ráadásul a könyv egyik főszereplőjeként.

E kötetben kb. fele-fele arányban az ő és Autumn nézőpontjából követhetjük nyomon az eseményeket:

-Lélekországban végbemenő változásokat, és az ottani lelkeket fenyegető veszélyeket

-Ragona szövetkezését lélekországi lelkekkel és a földi boszorkányokkal

-Autumn és Odds közti kapcsolat megerősödését

-Yuwæ és Dorian közti kapcsolat kialakulását

És a “háttérben”

-Corinna királynő konfliktusát a királlyal

-Flanna és Cora “helyzetének” változását

Éééés még sorolhatnám…

Sokmindenre fény derült, és rengeteg dolgon elámulhattam ismét a legtöbb karakterünk kapcsán. Legszívesebben semmit nem írnék, mert úgy vagyok vele, hogy ezt OLVASNI KELL, de valamit mégiscsak meg kell osztanom azokkal, akik ebben kételkednének… Úgyhogy spoilerezve is meg nem is:

Yuwæ gyakorlatilag haldoklott, de mondhatni Dorien tartotta életben.

Autumn meg tulajdonképpen 2x is meghalt.

Ha csak pár pillanat erejéig, de visszakapjuk Atme-t is (jajjdejóvolt!), és Cora is totál megváltozott a story végére.

Aztán a jéghegy csúcsaként egy hatalmas happy-endet kaptunk. De… iszonyat jól megírva. Számomra ez volt a “hepiendek hepiendje”. És nem azért, mert egy boldogságtól szirupos valami lenne, hanem… áhh, annyit mondok, hogy Főlélek igen mesteri munkát végzett!

Nekem az epilógus elvette az eszemet! Ugyanis eszméletlen jó ötlet volt, mintegy “visszaforgatva” látni az időt, ahogy peregtek a pillanatok, és ezt nagyszerűen vetette papírra Nóri. Egyszerűen zseniális!

De összességébe a karaktereken és a világon túl, ami igazán tetszett, hogy a rengeteg történés/cselekmény és az ezek alapjául szolgáló okok-okozatok mind-mind ésszerűen, logikusan kapcsolódnak és épülnek egymásra. A kezdeti kuszaság, ami az első kötet elején volt, talán az is csak azért lehetett, mert Nóri akkor még nem igen tudhatta, hogy mi lesz ebből az egészből, aminek talán egy ideig csak bizonyos alapjai jelentek meg lelki szemei előtt. Aztán… mintha az első kötet végére megvilágosodott volna, és ez az utolsóra teljesen ki is íródott belőle, összeállva egy nagy egésszé. (Bennem legalábbis ezt az érzést keltette.)

Voltak már olyan könyvek a kezemben, amik után azt gondoltam, hogy a magyar kortárs szerzők nehezen fogják azt a szintet megütni, és hogy már nem igen fogtok tudni újat mutatni. De folyamatosan lenyűgöztök! Erre Nóri trilógiája épp a legjobb példa.

Jelentem, a “Megszámlálhatatlan” trilógiával is egy olyan történetet kaptunk, mi, “szegény” magyarok, amiért a külföldiek nagyon is irigykedhet(né)nek ránk!

KÖSZÖNÖM Nóri, büszke vagyok rád! Szívből gratulálok, és sok sikert kívánok minden további könyvedhez is!”

A poszt szerzője: E.Klaudia